Amikor a szülők nem ugyanazt érzik – hogyan lesz mégis szövetség?

Szerző: Hullan Gabriella | nov 15, 2025 | Uncategorized

Gondolatok Bojti Andrea: A magabiztos szülő (2023, Open Books) c. könyve kapcsán

Az elmúlt hetekben több olyan családdal találkoztam, ahol ugyanaz a jelenség rajzolódott ki, amit Bojti Andrea gyermekpszichológus is nagyon érzékenyen mutat be A magabiztos szülő című könyvében:
nem önmagában a gyermek nehézségei okozzák a legnagyobb terhet — hanem az, hogy a szülők mennyire tudnak egységet alkotni az adott helyzetben.

A könyv kiemeli (és én is nap mint nap látom), hogy a fejlesztések, diagnózisok, nevelési döntések mögött valójában mindig ott áll két ember története:

• két külön gyerekkor,

• két külön minta,

• két külön elképzelés arról, „mi a jó”.

És amikor ezek a különbségek fáradtság, kimerültség és bizonytalanság mellett találkoznak, abból nagyon hamar kialakul az érzés:
„Nem ugyanazt akarjuk.”

A normatív krízis: amikor a párból szülőpár lesz

Bojti Andrea kifejti, hogy az első gyermek érkezése természetes módon borítja fel a párkapcsolat addigi egyensúlyát.
Nem azért nehéz, mert „baj van”, hanem mert:

• megváltoznak a napi ritmusok,

• átrendeződnek a szerepek,

• csökken a közös idő,

• és sokszor a fizikai és lelki kimerültség is állandóvá válik.

Ez a jelenség a pszichológiában normatív krízis: olyan változás, amit minden család átél, és senkit nem jelez rossz szülőként vagy rossz párként.

A gond akkor kezdődik, amikor a két szülő ezt a krízist különböző irányból éli meg.
Ezt gyönyörű pontossággal mutatja be a könyv egy konkrét eseten keresztül, amit most összefoglalva ismertetek.

Bea és Miki története – amikor a jó szándék kevés

A könyvben szereplő pár, Bea és Miki története sok család számára ismerős lehet:

• Bea kimerült, túlvállalja magát, ő hordozza a nevelési feladatok többségét.

• Miki dolgozik, próbál jelen lenni, de bizonytalan abban, hogyan kéne segítenie.

• A gyermekük, Panna erősen dacossá válik, és a szülők teljesen eltérő módon reagálnak erre.

A gyermek esti rutinja minden nap csatába fullad: fürdés-megtagadás, halogatás, újabb és újabb kérések, konfliktusok.
A helyzetet tovább nehezíti, hogy:

• Bea a szeretet és megnyugtatás felől közelít,

• Miki pedig a következetesség és a határok felől.

Mindkét szülő jó szándékkal cselekszik.
Csakhogy a gyerek nem egységes rendszert lát, hanem két eltérő reakciót, ami érzelmi bizonytalanságot teremt.

A könyv egyik legfontosabb felismerése:
a gyerek nem a szigorra vagy a lazaságra vágyik – hanem érzelmi kiszámíthatóságra.
Ez pedig szülői szövetség nélkül nem megvalósítható.

Mi történik a gyerekkel, ha a szülők „külön csapatban” játszanak?

Bojti Andrea hangsúlyozza, hogy ha a szülők reakciói között nagy a különbség, a gyerek:

• bizonytalanná válik az elvárásokat illetően,

• intenzívebben feszegeti a határokat,

• érzelmileg labilisabbá válik,

• a viselkedési nehézségek fokozódhatnak.

Egyik technika sem „jobb”, hanem a közös álláspont hiánya teremt feszültséget.

A megoldás nem a szigor vagy a lazaság – hanem az összehangolódás

A könyv terapeuta-szemlélete szerint a változás akkor indult el, amikor Bea és Miki:

1. Megértették egymás érzéseit és motivációit.
   (Nem egymás ellen, hanem együtt lettek a rendszer részei.)

2. Kimondták a saját szükségleteiket.
   – Bea támogatást akar az esti rutinban.
   – Miki szeretne időt a feleségével kettesben.

3. Kicsi, konkrét feladatokat kaptak, nem elvárás-csomagot.
   Például:

   • néhány perces kettesben töltött idő,

   • fix szerepmegosztás az esti rutinban,

   • következetes és közös szabályok.

4. Megértették, hogy a szülői szövetség nem spontán alakul ki, hanem tudatosan épül.

A könyv egyik legszebb mondata:
 „A szülői szövetség megerősítése nem egy egyszeri esemény, hanem egy folyamatos fejlődés része.”

Ez a gondolat a saját munkámban is minden nap visszaköszön.

Miért hoztam ezt el a blogra?

Mert a fejlesztéseken újra és újra azt látom, hogy:

• a neurodivergens kisgyereket nevelő családok sokkal nagyobb terhelés alatt élnek,

• és épp ezért a szülői egység még fontosabb lenne,

• ugyanakkor pont a fáradtság és a mindennapi „krízisüzemmód” akadályozza meg, hogy ezt megtalálják.

Ezért mondom mindig:

„A gyermek fejlesztése nem csak arról szól, mit csinálunk a gyerekkel.

Arról is szól, hogy hogyan vagyunk egymással.”

A szülők lelki jólléte, egymáshoz való kapcsolódása sokszor többet ér a gyerek fejlődésében, mint bármilyen különóra, terápia vagy módszer.

Záró gondolat

Ha hasonló helyzetben vagy most, emlékeztesd magad:
Nem kell mindig mindenben egyetérteni.
Nem kell tökéletesnek lenni.
Nem kell minden napot hibátlanul lemenedzselni.
Legyetek elfogadóak önmagatokkal és egymással.

Ami igazán számít:
Egymás felé fordulni, és közösen, egységben jelen lenni a gyermek számára.

Ez a legnagyobb ajándék, amit családként adhattok neki.