(Figyelem, kicsit érzelmi alapú bejegyzés következik)
Gondolkodtam rajta hogy ezt most Egyesületi színekben írjam-e meg – mert hogy több kollégával beszélgetve jött a gondolata ennek a bejegyzésnek – de függetlenül az OBNE működésében betöltött szerepemtől, szakemberként gondolom az alábbiakat kifejteni, így maradok most a Neurofeedback & Fejlesztés zászlaja alatt mint gyógypedagógus. Tehát, kedves olvasó, ki és miért válik jó szakemberré / neurofeedback trénerré?
Az a helyzet hogy az elmúlt évtizedben, sok ilyen cikket olvastam. Általában, vannak összegző írások, amik olvasószám emelkedéséért íródnak, illetve olyanok is, amik szeretnék önnön szakmaiságukat kidomborítva, klienseket toborozni maguknak. Egyikkel sincsen alapvetően semmi gond.
Azonban szakmailag ez egy nehezebb kérdés, mintsem hogy azt 10 ponton felsorolja az ember. Mert hogy ugye a jó párkapcsolatról felsorolt 10 pontos cikkek se fedik le a valóságot, hogy lehetne ezt segítő szakmákon belül, különböző speciális nehézségek és élethelyzetekben alkalmazott módszereknél definiálni?
Természetesen ilyet azzal szokás kezdeni hogy legyen meg az alapvető végzettsége, illetve az se mindegy ám hogy melyik képzőszervnél végzett az adott egyén. Természetesen ez egy alapvető és logikus alapfeltétele egy szakmának. Neurofeedbacknél mindenféleképpen növeli a szakmaiságot a neurobiológiai alapok megtanulása. Anatómiai alapok is feltétlenül hasznosak, tudjuk azt is hogy milyen kutatási eredmények a legújabbak és ezt mind tanuljuk meg olyan emberektől akik számunkra szakmailag vitathatatlanul mérvadóak. Ez mind igaz. Mivel én magam is létrehoztam anno sok más kollégámmal egy szakmai közösséget, egyértelmű számomra is hogy egy szakmai közösséghez tartozás is vitathatatlanul fontos. Mert ekkor tudok kérdezni másoktól, ha valami elgondolkodtat vagy azt érzem, jó lenne még egy szemszög bevonása, hátha segít az engem érintő kérdésben. De tényleg ettől lenne csupán jó egy szakember? Szerintem egy szakember mindenképpen. Viszont egy SEGÍTŐ szakember már kicsit más..
Anno a gyógypedagógiai tanulmányaim első előadását hallgatva az előadó megkérdezte, ki ÉRINTETT bármilyen módon a gyógypedagógia kapcsán.. A terem legalább fele feltette a kezét. Én fel tudtam magamban sorolni az Öcsémet, aki logopédiai óvodába és iskolába járt a Bárczira, magamat, nem diagnosztizált diszesként, és édesapám is dadogott gyermekként, azóta meg közös képviselő (kitesz félig egy gyógypedagógusi munkakört az is), tehát emelhettem én is a magasba a kezem, de nem ez volt a belső mozdító okom arra hogy ebbe a szakmába belevágjak..
Minden szerettem addigi életem során, valamilyen módon a társadalom, a kortárs közössége szélére csúszott. Mondhatjuk hogy mindnek volt valamilyen idegrendszeri, érzelmi módosultsága, amiben megtapasztalhatta milyen nehéz kilógni a sorból. Az én motivációm az ő megsegítésük volt.. Bár közel csak 20 évesen, de annyi kisiklott életet láttam, akik mind jobb sorsra voltak érdemesek hogy a fejembe vettem, ezt én szeretném megelőzni annál akinél csak lehet. Segíteni szeretnék, megvédeni másokat hogy minél kevesebb gyerek sérüljön meg ilyen fokon. Tehát erősen motivált vagyok a segítésre és mint sejthető az eddigiekből, nem hiába lettem pszichopedagógus (is), fejlett az érzelmi intelligenciám. Empatikus vagyok, és a google értékelésekben az engem megismert szülők rendszeresen említik hogy akármilyen nehezen kapcsolódó is a gyermekük, én megtaláltam velük azonnal a közös hangot, szerettek hozzám járni, megvolt a bizalmi viszony. Igen, bármilyen “segítő” is legyen az ember, ha a másik fél nem bízik benned, nem fog együttműködni, nem fog hinni a közös sikerekben, mert nem lesz kapcsolódás kettőtök között. Ha gyerek, ha felnőtt, ez mindig igaz.
Itt még csak ott tartok hogy egy szakember vagyok akinek megfelelő a motivációja, a végzettsége és megbízik bennem az akinek segíteni szeretnék. Ekkor se biztos a siker…
Nem biztos hogy jó tréner vagyok. Ha nem látom át az adott személy nehézségének a komplexitását.. Pontosan mik hatnak rá a mindennapokban? Van genetikailag gyanítható gond? Milyen volt és most éppen milyen a családi helyzete? Éri stressz? Iskola/munka környezete milyen? Szed valamilyen gyógyszert? Károsan mi hathat rá?
Természetesen a tanfolyamokon megtanítják jobb esetben azt is hogy egy anamnézisben mit veszek fel, de az értelmezés már ennél összetettebb. Mivel lehet neki segíteni ezekre a gondokra, Én mint szakember hogyan súlyozom a problémákat, biztos hogy az én módszerem lesz az elsődleges? Vagy ha van fontosabb, azt már elkezdték?
Ebben a szakaszban a legfontosabb felmerülő kérdés hogy az adott problémánál jól mérjem fel a helyzetet. Szakmailag kompetens vagyok e. Illetve ha vállalom az adott fejlesztést, jön az a kérdés ami a legtriviálisabb: de megvan a “kémia” az adott személy felé? Tudom, fura így megfogalmazni, de mindenkinek megvan a maga “zsánere” aki szimpatikus. Lehet hogy elfogadom hogy valaki jó szakember, láthatom hogy jót akar nekem de ha nincsen meg a kölcsönös szimpátia, sutba esik az egész terv.
Amiket felsoroltam eddig: megfelelő alap végzettség, szakmai tudás megléte, folyamatos tudásfrissítés, szakmai közösségben való aktív részvétel, rendszeres szakmai segítségkérés különböző kollégák felé ha az szükséges, megfelelő motiváció a munkánkhoz, önnön kompetenciáink és fontosságunk tudatosítása és súlyozása a problémák feltérképezésében, megfelelő szimpátia a kliens és a tréner között.
Ha pontokban szeretném ezt felsorolni, talán ezt így tudnám.. De ahogy egy gyógypedagógiai problémával küzdő egyén se szedhető pontokra hogy mitől is lesz igazán gyógypedagóiai és honnantól “csak” maga az egyén, így egy jó segítő szakembert se lehet pontokba szedni. Minden segítséget kereső embert ettől nagyon óvva intek. Nehogy ez alapján keressen bárkit is.
Mi a fontosabb például egy nembeszélő autistának vagy egy opponáló identitászavaros kisóvodásnak? Hogy a neurofeedback trénere naprakész legyen a tudományos kutatásokban, vagy megtalálja a hidat felé amin keresztül elkezdhetnek együtt fejlődni hétről hétre? Melyik szakemberben találja meg a kétségbeesett szülő a támaszt? A trénert kiképző intézménytől fog függni, vagy attól hogy érzi és látja, a másik őszintén, hitelesen és segítő szándékkal ad tanácsot és keresi vele együtt a lehetséges megoldásokat?
Félreértés ne essen, mindenkinek a saját módszerét és annak specifikációit jól kell ismernie, megfelelő képesítéssel rendelkeznie kell az adott trénernek! Azonban önhittségnek hat számomra lecsupaszítani bármilyen segítőszakmai tevékenységet tudományos tanulmányokra, kutatásokra, szupervíziókra. Mások megsegítésének elsődleges alapja a szakmai alázat, mely tankönyvekből nem tanulható. Nincsen tökéletes neurofeedback tréner, de jó, sok akad. Ez a kérdés sose lehet szakmailag 10-15 vagy akárhány pontban felsorolni, mert ha valaki emberekkel foglalkozik, annak át kell látni annak komplexitását is hogy milyen sokrétű ez a szakma és hogy a legfontosabb, szívvel, lélekkel tegye az ember.