Az elmúlt hetekben több olyan családdal találkoztam, ahol ugyanaz a jelenség rajzolódott ki, amit Bojti Andrea gyermekpszichológus is nagyon érzékenyen mutat be A magabiztos szülő című könyvében:
nem önmagában a gyermek nehézségei okozzák a legnagyobb terhet — hanem az, hogy a szülők mennyire tudnak egységet alkotni az adott helyzetben.

A könyv kiemeli (és én is nap mint nap látom), hogy a fejlesztések, diagnózisok, nevelési döntések mögött valójában mindig ott áll két ember története:

• két külön gyerekkor,

• két külön minta,

• két külön elképzelés arról, „mi a jó”.

És amikor ezek a különbségek fáradtság, kimerültség és bizonytalanság mellett találkoznak, abból nagyon hamar kialakul az érzés:
„Nem ugyanazt akarjuk.”

A normatív krízis: amikor a párból szülőpár lesz

Bojti Andrea kifejti, hogy az első gyermek érkezése természetes módon borítja fel a párkapcsolat addigi egyensúlyát.
Nem azért nehéz, mert „baj van”, hanem mert:

• megváltoznak a napi ritmusok,

• átrendeződnek a szerepek,

• csökken a közös idő,

• és sokszor a fizikai és lelki kimerültség is állandóvá válik.

Ez a jelenség a pszichológiában normatív krízis: olyan változás, amit minden család átél, és senkit nem jelez rossz szülőként vagy rossz párként.

A gond akkor kezdődik, amikor a két szülő ezt a krízist különböző irányból éli meg.
Ezt gyönyörű pontossággal mutatja be a könyv egy konkrét eseten keresztül, amit most összefoglalva ismertetek.

Bea és Miki története – amikor a jó szándék kevés

A könyvben szereplő pár, Bea és Miki története sok család számára ismerős lehet:

• Bea kimerült, túlvállalja magát, ő hordozza a nevelési feladatok többségét.

• Miki dolgozik, próbál jelen lenni, de bizonytalan abban, hogyan kéne segítenie.

• A gyermekük, Panna erősen dacossá válik, és a szülők teljesen eltérő módon reagálnak erre.

A gyermek esti rutinja minden nap csatába fullad: fürdés-megtagadás, halogatás, újabb és újabb kérések, konfliktusok.
A helyzetet tovább nehezíti, hogy:

• Bea a szeretet és megnyugtatás felől közelít,

• Miki pedig a következetesség és a határok felől.

Mindkét szülő jó szándékkal cselekszik.
Csakhogy a gyerek nem egységes rendszert lát, hanem két eltérő reakciót, ami érzelmi bizonytalanságot teremt.

A könyv egyik legfontosabb felismerése:
a gyerek nem a szigorra vagy a lazaságra vágyik – hanem érzelmi kiszámíthatóságra.
Ez pedig szülői szövetség nélkül nem megvalósítható.

Mi történik a gyerekkel, ha a szülők „külön csapatban” játszanak?

Bojti Andrea hangsúlyozza, hogy ha a szülők reakciói között nagy a különbség, a gyerek:

• bizonytalanná válik az elvárásokat illetően,

• intenzívebben feszegeti a határokat,

• érzelmileg labilisabbá válik,

• a viselkedési nehézségek fokozódhatnak.

Egyik technika sem „jobb”, hanem a közös álláspont hiánya teremt feszültséget.

A megoldás nem a szigor vagy a lazaság – hanem az összehangolódás

A könyv terapeuta-szemlélete szerint a változás akkor indult el, amikor Bea és Miki:

1. Megértették egymás érzéseit és motivációit.
   (Nem egymás ellen, hanem együtt lettek a rendszer részei.)

2. Kimondták a saját szükségleteiket.
   – Bea támogatást akar az esti rutinban.
   – Miki szeretne időt a feleségével kettesben.

3. Kicsi, konkrét feladatokat kaptak, nem elvárás-csomagot.
   Például:

   • néhány perces kettesben töltött idő,

   • fix szerepmegosztás az esti rutinban,

   • következetes és közös szabályok.

4. Megértették, hogy a szülői szövetség nem spontán alakul ki, hanem tudatosan épül.

A könyv egyik legszebb mondata:
 „A szülői szövetség megerősítése nem egy egyszeri esemény, hanem egy folyamatos fejlődés része.”

Ez a gondolat a saját munkámban is minden nap visszaköszön.

Miért hoztam ezt el a blogra?

Mert a fejlesztéseken újra és újra azt látom, hogy:

• a neurodivergens kisgyereket nevelő családok sokkal nagyobb terhelés alatt élnek,

• és épp ezért a szülői egység még fontosabb lenne,

• ugyanakkor pont a fáradtság és a mindennapi „krízisüzemmód” akadályozza meg, hogy ezt megtalálják.

Ezért mondom mindig:

„A gyermek fejlesztése nem csak arról szól, mit csinálunk a gyerekkel.

Arról is szól, hogy hogyan vagyunk egymással.”

A szülők lelki jólléte, egymáshoz való kapcsolódása sokszor többet ér a gyerek fejlődésében, mint bármilyen különóra, terápia vagy módszer.

Záró gondolat

Ha hasonló helyzetben vagy most, emlékeztesd magad:
Nem kell mindig mindenben egyetérteni.
Nem kell tökéletesnek lenni.
Nem kell minden napot hibátlanul lemenedzselni.
Legyetek elfogadóak önmagatokkal és egymással.

Ami igazán számít:
Egymás felé fordulni, és közösen, egységben jelen lenni a gyermek számára.

Ez a legnagyobb ajándék, amit családként adhattok neki.

The post Amikor a szülők nem ugyanazt érzik – hogyan lesz mégis szövetség? appeared first on Neurofeedback & fejlesztés.

Gondolkodtam rajta hogy ezt most Egyesületi színekben írjam-e meg – mert hogy több kollégával beszélgetve jött a gondolata ennek a bejegyzésnek – de függetlenül az OBNE működésében betöltött szerepemtől, szakemberként gondolom az alábbiakat kifejteni, így maradok most a Neurofeedback & Fejlesztés zászlaja alatt mint gyógypedagógus. Tehát, kedves olvasó, ki és miért válik jó szakemberré / neurofeedback trénerré?

Az a helyzet hogy az elmúlt évtizedben, sok ilyen cikket olvastam. Általában, vannak összegző írások, amik olvasószám emelkedéséért íródnak, illetve olyanok is, amik szeretnék önnön szakmaiságukat kidomborítva, klienseket toborozni maguknak. Egyikkel sincsen alapvetően semmi gond.

Azonban szakmailag ez egy nehezebb kérdés, mintsem hogy azt 10 ponton felsorolja az ember. Mert hogy ugye a jó párkapcsolatról felsorolt 10 pontos cikkek se fedik le a valóságot, hogy lehetne ezt segítő szakmákon belül, különböző speciális nehézségek és élethelyzetekben alkalmazott módszereknél definiálni?

Természetesen ilyet azzal szokás kezdeni hogy legyen meg az alapvető végzettsége, illetve az se mindegy ám hogy melyik képzőszervnél végzett az adott egyén. Természetesen ez egy alapvető és logikus alapfeltétele egy szakmának. Neurofeedbacknél mindenféleképpen növeli a szakmaiságot a neurobiológiai alapok megtanulása. Anatómiai alapok is feltétlenül hasznosak, tudjuk azt is hogy milyen kutatási eredmények a legújabbak és ezt mind tanuljuk meg olyan emberektől akik számunkra szakmailag vitathatatlanul mérvadóak. Ez mind igaz. Mivel én magam is létrehoztam anno sok más kollégámmal egy szakmai közösséget, egyértelmű számomra is hogy egy szakmai közösséghez tartozás is vitathatatlanul fontos. Mert ekkor tudok kérdezni másoktól, ha valami elgondolkodtat vagy azt érzem, jó lenne még egy szemszög bevonása, hátha segít az engem érintő kérdésben. De tényleg ettől lenne csupán jó egy szakember? Szerintem egy szakember mindenképpen. Viszont egy SEGÍTŐ szakember már kicsit más..

Anno a gyógypedagógiai tanulmányaim első előadását hallgatva az előadó megkérdezte, ki ÉRINTETT bármilyen módon a gyógypedagógia kapcsán.. A terem legalább fele feltette a kezét. Én fel tudtam magamban sorolni az Öcsémet, aki logopédiai óvodába és iskolába járt a Bárczira, magamat, nem diagnosztizált diszesként, és édesapám is dadogott gyermekként, azóta meg közös képviselő (kitesz félig egy gyógypedagógusi munkakört az is), tehát emelhettem én is a magasba a kezem, de nem ez volt a belső mozdító okom arra hogy ebbe a szakmába belevágjak..

Minden szerettem addigi életem során, valamilyen módon a társadalom, a kortárs közössége szélére csúszott. Mondhatjuk hogy mindnek volt valamilyen idegrendszeri, érzelmi módosultsága, amiben megtapasztalhatta milyen nehéz kilógni a sorból. Az én motivációm az ő megsegítésük volt.. Bár közel csak 20 évesen, de annyi kisiklott életet láttam, akik mind jobb sorsra voltak érdemesek hogy a fejembe vettem, ezt én szeretném megelőzni annál akinél csak lehet. Segíteni szeretnék, megvédeni másokat hogy minél kevesebb gyerek sérüljön meg ilyen fokon. Tehát erősen motivált vagyok a segítésre és mint sejthető az eddigiekből, nem hiába lettem pszichopedagógus (is), fejlett az érzelmi intelligenciám. Empatikus vagyok, és a google értékelésekben az engem megismert szülők rendszeresen említik hogy akármilyen nehezen kapcsolódó is a gyermekük, én megtaláltam velük azonnal a közös hangot, szerettek hozzám járni, megvolt a bizalmi viszony. Igen, bármilyen “segítő” is legyen az ember, ha a másik fél nem bízik benned, nem fog együttműködni, nem fog hinni a közös sikerekben, mert nem lesz kapcsolódás kettőtök között. Ha gyerek, ha felnőtt, ez mindig igaz.

Itt még csak ott tartok hogy egy szakember vagyok akinek megfelelő a motivációja, a végzettsége és megbízik bennem az akinek segíteni szeretnék. Ekkor se biztos a siker… 

Nem biztos hogy jó tréner vagyok. Ha nem látom át az adott személy nehézségének a komplexitását.. Pontosan mik hatnak rá a mindennapokban? Van genetikailag gyanítható gond? Milyen volt és most éppen milyen a családi helyzete? Éri stressz? Iskola/munka környezete milyen? Szed valamilyen gyógyszert? Károsan mi hathat rá?

Természetesen a tanfolyamokon megtanítják jobb esetben azt is hogy egy anamnézisben mit veszek fel, de az értelmezés már ennél összetettebb. Mivel lehet neki segíteni ezekre a gondokra, Én mint szakember hogyan súlyozom a problémákat, biztos hogy az én módszerem lesz az elsődleges? Vagy ha van fontosabb, azt már elkezdték?

Ebben a szakaszban a legfontosabb felmerülő kérdés hogy az adott problémánál jól mérjem fel a helyzetet. Szakmailag kompetens vagyok e. Illetve ha vállalom az adott fejlesztést, jön az a kérdés ami a legtriviálisabb: de megvan a “kémia” az adott személy felé? Tudom, fura így megfogalmazni, de mindenkinek megvan a maga “zsánere” aki szimpatikus. Lehet hogy elfogadom hogy valaki jó szakember, láthatom hogy jót akar nekem de ha nincsen meg a kölcsönös szimpátia, sutba esik az egész terv. 

Amiket felsoroltam eddig: megfelelő alap végzettség, szakmai tudás megléte, folyamatos tudásfrissítés, szakmai közösségben való aktív részvétel, rendszeres szakmai segítségkérés különböző kollégák felé ha az szükséges, megfelelő motiváció a munkánkhoz, önnön kompetenciáink és fontosságunk tudatosítása és súlyozása a problémák feltérképezésében, megfelelő szimpátia a kliens és a tréner között. 

Ha pontokban szeretném ezt felsorolni, talán ezt így tudnám.. De ahogy egy gyógypedagógiai problémával küzdő egyén se szedhető pontokra hogy mitől is lesz igazán gyógypedagóiai és honnantól “csak” maga az egyén, így egy jó segítő szakembert se lehet pontokba szedni. Minden segítséget kereső embert ettől nagyon óvva intek. Nehogy ez alapján keressen bárkit is.
Mi a fontosabb például egy nembeszélő autistának vagy egy opponáló identitászavaros kisóvodásnak? Hogy a neurofeedback trénere naprakész legyen a tudományos kutatásokban, vagy megtalálja a hidat felé amin keresztül elkezdhetnek együtt fejlődni hétről hétre? Melyik szakemberben találja meg a kétségbeesett szülő a támaszt? A trénert kiképző intézménytől fog függni, vagy attól hogy érzi és látja, a másik őszintén, hitelesen és segítő szándékkal ad tanácsot és keresi vele együtt a lehetséges megoldásokat?

Félreértés ne essen, mindenkinek a saját módszerét és annak specifikációit jól kell ismernie,  megfelelő képesítéssel rendelkeznie kell az adott trénernek! Azonban önhittségnek hat számomra lecsupaszítani bármilyen segítőszakmai tevékenységet tudományos tanulmányokra, kutatásokra, szupervíziókra. Mások megsegítésének elsődleges alapja a szakmai alázat, mely tankönyvekből nem tanulható. Nincsen tökéletes neurofeedback tréner, de jó, sok akad. Ez a kérdés sose lehet szakmailag 10-15 vagy akárhány pontban felsorolni, mert ha valaki emberekkel foglalkozik, annak át kell látni annak komplexitását is hogy milyen sokrétű ez a szakma és hogy a legfontosabb, szívvel, lélekkel tegye az ember.

The post Ki az igazán “jó tréner”? appeared first on Neurofeedback & fejlesztés.

A Webinár célja a laikus közösség, illetve a segítő szakemberek tájékoztatása a különböző Neurofeedback módszertanokról. Napjainkban ugyanis a mai napig nem köztudott a legtöbb érdeklődő és kolléga számára, hogy a neurofeedback kifejezés igazából egy gyűjtőfogalom és többféle módszert foglal magában.

A webinárt én fogom tartani az OBNE megbízásából, az előadás végén pedig készséggel válaszolok bármilyen a módszer kapcsán felmerülő kérdésre is.

Az eseményen való részvétel ingyenes, azonban regisztrációhoz kötött. Az alábbi linken lehet jelentkezni az ONLINE eseményre.

The post Online módszertani Webinár – INGYENES appeared first on Neurofeedback & fejlesztés.

Az Autizmus 360° Konferencia előadói

The post Mikor, kinek ajánlott a neurofeedback tréning? – Autizmus 360° konferencia appeared first on Neurofeedback & fejlesztés.

A Merengő Podcast és az Auróra közös szervezésében került megrendezésre Január 30-án este az ADHD témájával foglalkozó panelbeszélgetés. Moderátorának, kolléganőnket Bodócs Dórát kérték fel a szervezők. Dóra kérdezte meg, nyitott lennék-e egy ilyen beszélgetésre.

Beszélgető partnerem dr. Balázs Judit magyar orvos, egyetemi oktató, gyermek-, ifjúság és felnőtt pszichiáter szakorvos. Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar, Pszichológia Intézet Fejlődés- és Klinikai Gyermekpszichológia Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára.

Megvallom, nagy kíváncsisággal vártam ezt az estét. Ugyanis nagyon izgalmas volt számomra megvitatni ezt a témát gyógypedagógusként egy orvossal. Főként hogy az ADHD diagnosztikájának egy jeles személyéről van szó. Ez a két szakma nagyon gyakran van egy időben jelen a kliensek életében, de közvetlenül ritkán találkoznak. Ráadásként bár a gyógypedagógia az orvostudományból alakult ki (orvosi, pedagógiai, pszichológiai és szociológiai alapokon nyugszik) szemlélete napjainkban sok esetben nagyon más szemszögből közelíti meg a problémák megoldását egy adott személynél.

Az Auróra és a Merengő Podcast munkatársai igazán kellemes benyomást tettek rám. Igazi lelkes fiatalok, a közönség pedig saját bevallásuk szerint sok esetben közvetlenül vagy közvetetten de ADHD-ban érintettek voltak. Túlnyomórészt fiatal felnőttek. Pont olyan nyitott, érdeklődő és sokszínű közönség, akik egy Budapest belvárosi romkocsmába illenek 🙂 meg is töltöttük hamar az Auróra nagytermét.

A beszélgetés során érintettük az ADHD kapcsán legfontosabb témákat: definíció, diagnosztika, kiket érint, milyen más zavarokkal szokták összekeverni, milyen indokok vezetnek odáig hogy diagnózist kap valaki, milyen módszerek segíthetnek egy ADHD-ban érintettet.

A beszélgetés jó hangulatban telt, egy óra elteltével már igazán oldottan beszélgettünk a témában. Igazán érdekes volt megtapasztalni hogy dr. Balázs Judit szakmájából eredendően a lehető legnagyobb segítő szándékkal, de vallja, hogy 6 éves kor felett elsődleges kezelési módja az ADHD-nak a gyógyszer. Legoptimálisabb esetben pszichoterápiával kiegészítve. Míg ugye tudjuk hogy a hozzánk, neurofeedback trénerekhez forduló kliensek pont a gyógyszert szeretnék elkerülni. Ennek az ellentétnek mégse lett a beszélgetésben “mérgező” hatása. Pozitív élmény volt hogy bár más utakat járunk a szakmánk tekintetében, de elsődlegesen mindkettőnket közös cél mozgat. Segíteni az ADHD-ban olyan eszközökkel, amelyek rendelkezésünkre állnak.

Azt pedig külön bóknak vettem, hogy bár kedves Judit még tudományosan nincsen meggyőzve a Neurofeedback bizonyítottságáról, elismeri hogy gyűlnek az evidenciák. Ezen felbuzdulva vettem a kihívást, az OBNE keretein belül Chauvin-Némethy Nerellával (Ergoterapeuta, Bio és neurofeedback tréner) közösen, a mai nappal elindítottunk egy Evidance-based projektet. Ennek keretein belül az OBNE megvásárolta az Evidence-Based Practice in Biofeedback and Neurofeedback 4th edition kiadványt. A célunk hogy naprakész tudományos háttérrel tudjuk prezentálni legközelebb a legfrissebb evidenciákat Bio és Neurofeedback terén.

A beszélgetés a Merengő Podcast  oldalán, az alábbi linken lehet meghallgatni.

The post Beszéljünk az ADHD-ról podcast appeared first on Neurofeedback & fejlesztés.

Egy újabb felkérés érkezett még 2023 augusztusában, melyben arra kértek, adjak elő a neurofeedback módszeréről. A sűrű őszi teendők miatt, végül december elsején valósult meg az előadás. Karácsony előtt publikálták is. 

A felvétel tartalmáról, körülményeiről, az SNI Suli létjogosultságáról és arról hogy mit tartok fontosnak a módszer ismertetése kapcsán, az Országos Biofeedback és Neurofeedback Független Egyesület honlapján mesélek, melyet itt olvashatsz

The post SNI Suli – a neurofeedback módszere appeared first on Neurofeedback & fejlesztés.

A neurofeedback kiegészítő eljárás. Ezt fontos leszögeznünk. A tudományos kutatások is azt bizonyítják hogy akkor a leghatékonyabb ha több oldalról van megtámogatva a kliens (mostantól nevezzük „gyermeknek”). Különböző dolgokkal lehet megsegíteni a gyermeket, természetesen problémaspecifikusan. Nem mindegy hogy egy figyelemzavarról, ADHD-ról vagy szorongásról van szó. Vegyük végig azokat ami minden gyerek számára fontos lehet:

Mozgásfejlesztés

Rendszeresen keresnek fel minket óvodáskorú gyerekek kapcsán szülők hogy iskolakezdésig szeretnék a lehető leghatékonyabban megtámogatni a gyermeküket. Erre remek módszer a neurofeedback. Viszont személy szerint mindig megkérdezem a családot ha éretlen a gyermek idegrendszere hogy mozgásfejlesztésre jártak/járnak-e. Ha azt felelik hogy nem, akkor mindig elmondom hogy amíg a mozgásával nincsen minden rendben vagy minimum nem zajlik a tréning mellett a mozgásfejlesztés, addig úgy építünk várat hogy az alapok inognak.

A gyermek idegrendszerének megfelelő fejlődéséhez nélkülözhetetlen a mozgás. Ha gond van vele, akkor pedig a mozgásfejlesztés. Mellette remekül megfér a neurofeedback és nagyon hatékonyak is tudnak lenni együtt. Viszont sok esetben ez még mindig nem elég.

Megfelelő táplálkozás

A napokban volt nálam egy anyuka, elhozta felmérésre az 5 éves figyelemzavaros, idegrendszeri éretlenséggel küzdő örökmozgó kisfiát. Mivel a felmérés és az első találkozás mindig nagyon izgalmas, a kisfiú teljesen jogosan izgatott volt, talán félt is kicsit a helyzettől. Nem nagyon akart együttműködni se velem se az anyukájával. Édesanyja cukorkát ajánlott jutalmul ha beül a kisfiú a fotelbe. Elhangzott az arany mondat miszerint „neki ez nem számít, amúgy is pörög”. No hát ilyen helyzetben nehéz jót mondania a szakembernek. Nem is tudtam olyat mondani ami ne hatott volna bujtatottan kritikának, akármilyen finoman fogalmaztam meg.
Nem szeretnék senkit megbántani, tudom hogy nagyon nehéz szülőként az élet ha egy pörgő kis tornádó vagy szószátyár sajtkukac a gyermekünk és ilyenkor van az a szituáció amikor kb BÁRMIT bevetnénk csak a gyerek álljon kötélnek és tudjuk motiválni. DE az érzékenyebb idegrendszerű gyermekeknek ezzel kirúgjuk sarkosan szólva a lába alól a talajt. Az adott csatát lehet megnyerjük de elveszítjük a háborút.

Létfontosságú a fejlesztések során hogy vizsgáltassuk ki a gyermeket gasztroenterológussal. Nagyon nagy számban fordul elő valamilyen ételintolerancia a gyermekeknél, bujtatott bélgyulladás, felszívódási zavar. Ezek a problémák mérgezik minden áldott percben a gyerkőc idegrendszerét. Nem hiába funkcionál szegény nehezen mikor már az alap állapota is nehezített. Erre ha ráteszünk még egy jó adag szénhidrátot, akkor a neurofeedback és a mozgásfejlesztés csak tűzoltásként tud működni és nem érjük el azt, amire képesek lehetnénk a gyermek fejlesztésében.

Pár érdekességről az Agy-Bél kapcsolatról itt olvashat.

Tanulási módszerek

Életkortól és személyes adottságoktól függ hogy mi segít a gyermeknek a tanulásban – például derítsük ki milyen tanulási típus neki a legjobb. Vizuális, auditív, kinesztetikus, audio vizuális, mozgásos?
Ami minden gyermeknek jól jöhet: letisztult, ingerszegény környezet, friss levegő, egészséges rágcsa (nem túl sok és felügyelettel hogy ne csak azzal foglalatoskodjon). Friss víz, szünetek a tanulásban mikor a gyerek mozoghat.
További tanulási tippeket itt olvashatsz.

Család

Ez talán a legnehezebb dió, hiszen önmagunkat nem tudjuk objektíven szemlélni és a családunkat sem. Azonban ami tőlünk telik, megtehetjük. Nagyon fontos hogy a család egyöntetűen támogassa az adott nehézség kapcsán a gyermeket és higgyen is abban hogy jobb lesz. Sok családnál láttam hogy míg a szülők vagy csak anya vagy csak apa hitt az adott módszerben/módszerekben/gyermekfejlődésében, a többi családtag szkeptikusan vagy kritikusan állt a dologhoz. Miért küzdene, hinne és változna egy gyerek ha a saját családjában se hisznek benne az emberek. Ez sokszor sajnos nagyon nehéz ügy, van hogy családterápia is indokolt lenne egy családon belüli véleményeltérés kapcsán. Ehhez pedig minden fél beleegyezése kell.
Az elvált szülők nehezített helyzetéről nem is szólva.  Így ez a legnagyobb kihívás sok esetben. Egy viszont véleményem szerint biztos. Az hogy ha az egész család támogatólag és szeretettel buzdítja a gyermeket abban hogy lesz ő még sokkal ügyesebb is, csodát tud tenni.

Módszerbe vetett hit (azaz a placebo)

Erre felhoznék egy számomra nagyon kedves és szeretett családom példáját:
Eljött hozzám az Anyuka a kisfiával felmérésre. Erős figyelemzavarral küzdött a roppant jó intellektuális képességekkel rendelkező kisfiú. Csak hát ő az az elvarázsolt professzor típus. Szülei értelmiségiek, egyetemeken dolgoznak. Kisfiú hiába okos, a figyelemzavara és introvertált természete miatt rendszeresen az iskolában az áldozat szerepe jutott neki. Pár erőszakos osztálytársa rendszeresen terrorizálta. A felmérésnél mikor elkezdtem elmagyarázni a módszertant, az Anyuka félbeszakított és a következőket mondta:

Elolvastam minden legfrissebb nemzetközi kutatást, és ez mindenféleképpen jó lesz nekünk. Vagy a neurofeedback fog hatni, vagy a placebo!

Megvallom, elakadt a szavam. Nagyon hozzá se tudtam mit fűzni hirtelen. Az Anyukának viszont igaza is lett.

A tréningfolyamat végére nem csak a tanulás ment könnyebben és lett szebb az írásképe, ( mivel Anya buzdította a kisfiát otthon hogy ez mennyire sokat fog neki segíteni és milyen ügyes) olyan önbizalma lett a kisfiúnak hogy elkezdte bevédeni magát az iskolai terror elől. Többet nem mertek belekötni a többiek. És ez nem a neurofeedback (az a tanulásban segítette) érdeme volt, bár a kisfiú teljesen annak tulajdonította. Hitt a módszerben, abban hogy ettől minden jobb lesz és önmagába is jobban elkezdett hinni. Ezt kívánom minden nehézséggel küzdő kisgyereknek.

The post Neurofeedback, mint kiegészítő tréning appeared first on Neurofeedback & fejlesztés.